A Dr. Mészáros L. utcai káresetünk margójára

Megosztjuk, hogy milyen volt ez az eset „belülről”: mit tapasztaltunk, mit éltünk át. Minden káreset más, és ahogy a Parancsnokunk szokta mondani, „mindig olyan jön, ami még nem volt” – most is ez történt!

Hőség van, 38 fok. Felsüvít a PAJZS, „RIASZTÁS”: tűzeset – „udvar ég”. A sofőrünk rohan hátra a szertárba, hozza előre a fecskendőt. Mindenki gyorsan öltözik. Folyamatosan érkeznek ismerősöktől az üzenetek, fotók, rövid videók: „Siessetek nagy a baj!” „Gyertek gyorsan, minden lángokban áll!” Pár perc alatt több információt kaptunk, mint amire a kétszavas bejelentésből gondoltunk. De arra, amivel kiérkezésünkkor szembesültünk, na arra senki nem számított! A pokolban nem jártunk, de ez a helyszín hasonlíthat rá: melléképületeket fogott körbe a tűz, a máskor jóleső szellő most „beállt” az ellenfél csapatába a hőség és a tűz mellé, mert vitte a tüzet minden irányba. A Rajparancsnokunk próbálta felméri, mekkora a baj, mi ég, mit veszélyeztet a tűz, mi várható, és kérte a Műveletirányítást, hogy aki csak mozdítható, azokat az Egységeket riassza le! A sofőrünk már elindította a szivattyút, feltolta a nyomást, két Kollégánk pedig – a pillanat töredéke alatt, a Rajparancsnokunkkal mérlegelve, osztályozva a helyzetet – kezdte oltani a lángokat. Természetesen teljes légzésvédelem mellett, a sisak alatt kámzsa, a cipzár állig felhúzva, a saját súlyukon felül kb. 23 kilós felszerelésben. (Nekünk nincsen téli meg nyári ruházatunk, így decemberi káresethez ugyanabban a ruhában megyünk, amiben tegnap is voltunk.) A helyszínen tartózkodók szóltak, hogy az egyik melléképületben, melyet kezdett teljesen körbe fogni a tűz bent van egy ember, és egy másik is bement utána, hogy kihozza… na itt már tényleg szétrobbantja az adrenalin az ember halántékát… Egy Kollégánk berohan a melléképületbe, ahonnan az egyik embert kivezeti. Majd vissza a másikért, aki – talán a sokk hatására, vagy más okból – nem akar kijönni. Egy vizes törölközővel próbálja védeni a bent levő járművet. Nincs mese, és nem érünk rá: Kollégánk kirángatja onnan, és a Mentő Kollégákhoz lökdösi. A hőmérséklet a tűz közelében már rég nem harmincnyolc Celsius fok: a lángnak három zónája van. A legbelső része, az 1-es zóna „csak” kb. 300-500 C°. A 2-es zóna (amit kb. narancs színűnek látunk) 500-1500 C°. A külső, 3-as zóna 1500-1600 C°. Ez terjed felénk, és megy a telken minden irányba. A ház mögötti tarló is ég és terjed a szomszéd telke fele a tűz. Megérkezik a Dömsöd ÖTE Egysége, ők az égő terület másik oldaláról kezdik a beavatkozást. Ólomsúllyal nyom az idő, terjed a tűz, vészesen fogy a víz… Sziget/1 és Sziget/2 is megérkezik. Dömsöd ÖTE-nek adnak vizet. A táplálás szereléséhez nem várt segítséget kapunk: egy hivatásos tűzoltó múlttal rendelkező Barátunk kap magára egy sisakot, egy kabátot és áll be közénk segíteni! Nagyon jól jön a segítsége! Soha jobbkor! Megérkezik a XXII/1 és Délegyháza ÖTE/1 is – minden Kollégára szükség van! Miközben mindenki erőn felül végzi a dolgát, azt látjuk, hogy egyik Kollégánk, ahogy oltott és védte a lakóházat, nehogy azt is elérje a tűz, kifele jövet elesik, és a földön marad… menteni kell! A Rajparancsnokunk és a Pilótánk rohan érte, és húzzák ki a területről a mentőautóhoz. Gyorsan leszedik róla a légzőt, a palackot és levetkőztetik, hogy hűljön a teste. Hősokkot kapott. A Mentő Kollégákhoz csatlakoznak a Légimentő Kollégák is, és most már ők is versenyt futnak az idővel. Ám most a Kollégánkat mentik. Kevés borzalmasabb, bizonytalanabb érzés van egy ilyen helyzetben – és mégsem mondja azt senki, hogy „köszönöm, nekem ennyi most elég volt!”, mert ilyen nincs! Mindenki végzi a dolgát, menti a menthetőt, miközben aggódik a Kollégáért. Mindenki megy előre, és teszi, amit kell, amit tud, amit lehet. Vállaltuk. Csináljuk. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a tűzesetek majdnem 100%-ban emberi hiba, mulasztás, vagy szándékosság miatt van. Mi nem azért vagyunk, hogy „segítsünk” haragudni, vagy ítélkezzünk. Ezt is, azt is megteszik mások. Mi azzal foglalkozunk, ami a feladatunk az adott helyzetben: menteni a menthetőt. Kollégánkat kórházba szállítják. A váltásáról gondoskodni kell: a Parancsnokunk, aki szintén lejött a káresethez, egy szabadnapos Kollégát kér meg, hogy jöjjön a káresethez és álljon szolgálatba reggelig.

A káreseten kívül – mintha beszűkülne a látókörünk – nem tudjuk, hogy mi történik az utcán, tőlünk távolabb. Halljuk, hogy a Ráckevei Rendőrség Rendőrei kihoztak egy légkondis kisbuszt, hogy hűtött helyen pihenhessünk felváltva. Majd Polgármester úr egy – szintén légkondis Volánbuszt bocsátott rendelkezésünkre, hogy abban is hűlhessünk egy kicsit. Ezután egyre többen és egyre több mindent hoztak nekünk: nagyon sok ásványvizet, rengeteg csokoládét, pizzát, és egyre több segítséget kaptunk! Őrület ez az érzelmi hullámvasút: mert miközben mi a káresetre fókuszálunk, eközben sokan, nagyon sokan éreznek együtt velünk, maximális tisztelettel és szeretettel gondoskodnak rólunk! Ebből mi ott, és akkor nem sokat érzékelünk, csak amikor már kezd nyugodni a helyzet, akkor csodálkozunk rá erre: kaptunk ezt is, azt is… hú, ez most nagyon jól esett, hú ez most az életünket mentette meg – átvitt értelemben. Ugyanis egy ilyen, teljes légzésvédelemben végzett kb. 40 perces légzőzésnél minden Tűzoltó 2-4 kilogramm testsúlyt veszít, nagymértékben dehidratálódik, a tűrőképessége határán teljesít – és erre a hőség „rátesz pár lapáttal”, még azoknál a Kollégáknál is, akik „csak” teljes bevetési védőruházatban dolgoznak. Gondoljanak bele: egy bélelt (téli)kabátban, kötött sapkában, bélelt nadrágban, csizmában kéne kint állniuk a napon 38 fokban… egy jól megrakott tábortűz mellett. Ez nem panasz, félre ne értsék! Így tudjuk „szemlélteni”, milyen egy tűzeseti beavatkozás – lehet az tarlótűz, gépjárműtűz, vagy lakóház-, melléképület tüze.

Ám amikor felszámoljuk a káresetet, tartályt töltöttünk, üzemanyagot vételeztünk, visszavonulunk a laktanyánkba, eltakarítjuk a fecskendőt és a használt eszközöket, hiszen bármikor jöhet egy újabb káreset… akkor ezt azzal a tudattal tesszük, tehetjük, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk. Majd, amikor a Kollégánkról is jó híreket kapunk, és átbeszéljük, hogy mi volt, mi történt, és mennyien álltak mellettünk: Kollégák, Civilek, Nők, Férfiak, Gyerekek, akkor azért mégiscsak jó érzés tölt el minket, és enyhíti egy kicsit azt a pokoli fáradtságot, amit érzünk a csontjainkig hatolni. De legfőképpen azt az érzést erősíti egy halvány mosoly mögött, kimondatlanul, hogy szeretjük a hivatásunkat!